Gyerekkoromban szinte az egész világot egy kert méretű helyen fedeztem fel. Órákon keresztül figyeltem a bogarakat, a madarak röptét, a faágak mozgását, vagy azt, hogyan változik a levegő illata esős időben. A természet nemcsak körülvett – beszélt hozzám, észrevétlenül. És ahogy cseperedtem, rájöttem: az embereknek nem lenne szabad ennyire eltávolodniuk attól, ami láthatatlanul élteti, életben tartja őket.
Az anyaföldtől.
A körülöttünk jelenlévő több millió, milliárd életformától – attól a világtól, amely nélkül nem létezhetnénk.
A modern civilizáció rengeteg értéket adott nekünk, de közben valami nagyon fontosat elhalkított. Elfelejtettünk megállni. Elfelejtettünk rácsodálkozni. Elfelejtettük meghallani a természet halk, kitartó üzeneteit. Azt vettem észre, hogy az emberektől a természet és a tudomány egyre távolabb került és a szemükben holmi bonyolult, idegen, nehezen érthető valamivé változott – pedig valójában ott van minden lélegzetvételben, minden falevélben, minden napfelkeltében és az összes olyan anyagban, amely körülvesz minket.
Ezért született meg a DNS Klub.
A probléma: a „rohanó-világ szindróma” – elveszi a fókuszt az életről
Ma az élet tempója gyorsabb, mint valaha bármikor és ez akármennyire is furcsán hangzik, de természetes velejárója korszakunknak, mivel a társadalmunk folyamatosan fejlődik és változik. Az egyetlen állandó körülöttünk a változás és aki nem tud alkalmazkodni… az hosszútávon nem jár jól.
Sokszor mondjuk vagy érezzük: „Nincs idő megállni.”.
Nincs idő kimenni a kertbe, a parkba, erdőbe, megfigyelni egy hangyát, belehallgatni az éjszakai tücsökzenébe, vagy egyáltalán elgondolkodni azon, hogy miért pont ott lakik egy keresztespók, ahol nekünk útban van.
De mondok rosszabbat, nincs időnk unatkozni sem – azonnal jön a lelkiismeret-furdalás, hogy „valami hasznossal is tölthettem volna az időt”. Pedig még az unatkozásnak is van pozitív hozadéka: kreatívvá és türelmessé tesz, ha nem a mobilunkon lógunk, hanem jól használjuk ki ezeket a pillanatokat – és még extra erősfeszítésre sincs szükség hozzá.
Sokan azt hiszik, hogy a tudomány valami megközelíthetetlen, száraz és misztikus dolog, amit csak a doktorok, professzorok, kutatók és talán a tanárok értenek, érthetnek, pedig mindenki, aki ezen listán felsoroltatott, bizony a nulláról kezdte. Mintha olyan illúzió lebegne előttünk, ahol az érthetetlen képletek és a laborok világába záródik a „tudomány” – távol attól, ami a hétköznapjainkat érinti, pedig még az íróasztalunkon, a fürdőszoba csempén, de még egy golyóstollon is csak úgy hemzseg a „tudomány”. Csak nem látjuk, nincs a tudatunk szintjén, de ez teljesen rendben van.
A megoldás: a tudomány nem nehéz – csak meg kell tanulnunk tanulni
A tudomány nem bonyolult, hanem rendkívül összetett – de se nem megérthetetlen, se nem távoli.
Itt lépek be én, és itt kezdődik a DNS Klub küldetése.
Az én feladatom az, hogy:
közérthetően elmagyarázzam az élővilág működését,
összekapcsoljam az embert a természettel,
segítsem a kertbarátokat, természetkedvelőket, kíváncsi tanulókat,
és áthidaljam azt a szakadékot, ami ma az emberek és a természet között tátong.
Hogyan?
Blogcikkekkel, fotókkal, rövid videókkal, tanulókártyákkal, mini kurzusokkal – és a saját, valódi kutatásaimmal.
Hiszem, hogy a sok kicsi sokra megy és mindig van értelme a tanulásnak – ami nem abból áll, hogy görnyedünk a száraz tankönyv felett. A tudásnak tömeget kell adni a jobb megértésért.
És azt is hiszem, hogy ha egy ember visszatalál a természethez, az egy apró világmegváltás, de hatalmas siker.
Ha csak 1 emberben elindul a változás, már azért is megérte, a sivatag is homokszemekből áll!
Egy kedvenc mondásom: „„Ezt az egy szemetet felveszem.” — mondta 8 milliárd ember, és megtisztult a Föld.„.
Ám ennek a fordítottja is igaz: „„Ez csak egy flakon.” — mondta 8 milliárd ember, és az emberiség megfulladt a szemétben.„.
Egy személyes vallomás – miért csinálom mindezt?
Azért, mert én magam is beleestem a modern élet legtöbb csapdájába.
Rohanás, stressz, kialvatlanság, túlhajszoltság, képernyőfüggés, rendszertelen étkezés, mozgáshiány…
Végül túlterheltség, pszichés kimerülés, idegrendszeri és hormonrendszeri problémák.
És egyszer csak azt vettem észre, hogy elfelejtettem, ki vagyok és merre tartok.
A fordulópont akkor jött, amikor rájöttem, hogy a természethez való visszakapcsolódás nem luxus – hanem biológiai szükséglet.
Amikor elkezdtem újra kimenni, megfigyelni, dokumentálni, jelen lenni, tisztult a fejem, csökkent a stressz, stabilizálódott a közérzetem. Mintha valami ősi ritmushoz találtam volna vissza és ekkor kezdődött el a gyógyulásom egy „gyógyíthatatlan” „betegség”-ből.
És ami a legszebb: ezt a pozitív jelenséget másokon is láttam működni.
A környezetem egyszerűen jobban lett attól, hogy elkezdtem őket is visszakapcsolni a természethez.
Ekkor döntöttem el: ezt nem tarthatom magamban.
Az embereknek szükségük van egy emlékeztetőre, hiába a sok testi jelzés, gyakran nem beszélünk egy nyelvet önmagunkkal sem. És ebben az a legszebb, hogy nem kell mindenkinek biológussá válnia ahhoz, hogy kicsit jobbá tegye saját magát és / vagy a környezetét. Már az is elég, ha az apró felismerések és információmorzsák által jobban érezzük magunkat és egy kicsit teszünk is azért, hogy a Föld fenntarthatóbb legyen.
Nem gyors hack-ekre, hotfix-ekre, nem „hogyan-bámuld-kevesebbet-a-telefonod”-szintű tanácsokra van szüksége az embereknek, hanem arra, hogy megértsék, mi veszi körül őket, és hogyan „profitálhatunk” általa – testileg, lelkileg, idegrendszerileg, hormonálisan – hiszen mi magunk is egy bazi nagy biológiai csoda vagyunk, így nem hanyagolhatjuk el ezeket. Utópisztikus? Lehet. De ez az én küldetésem.
Lezárás
Várlak a DNS Klubban.
Itt valódi értéket kapsz arról a világról, ami körülvesz – és aminek te is része vagy.
Ha szeretnéd felfedezni a természetet, megérteni a biológia egyszerű szépségeit és kicsit közelebb kerülni önmagadhoz is… akkor jó helyen vagy.
Ez az utazás most kezdődik – és örülök, hogy velem tartasz.
DNS – Discover Nature Simply.